…amikor egy hat év körüli kisfiú a rácsos ágyban háton fekve nagy virgoncan, derűs tekintettel, himbálózott és közben némán is hangosan rikkantgatott (megtudtuk róla, hogy életében még soha nem evett, mert csak gyomorszondán keresztül tudják táplálni)……

…amikor egy huszonéves Down-kóros fiú barátságosan odajött hozzánk, hogy megfigyelhessük betegségének jellegzetes tüneteit, majd egyikünket kézen ragadva beinvitált bennünket a szobájába (a szobatársai azonnal kazettát tettek a magnóba, hogy jó zenéket is hallhassunk)…..

…amikor egy fiatalember büszkén megmutatta a szobáját, ahol ő a főnök, és minden nagyon rendes és tiszta volt, a rengeteg plüssállat katonásan sorakozott asztalon, szekrényen……

…amikor az egyik szobában kisgyermektestű, de már-már őszes hajú, sajátos pózba merevedett felnőtteket látunk, akiket később fény- és zeneterápiás foglalkozásra vittek, akkor az arcom valószínűleg mosolygott, mert ennyi kedvességgel, bizalommal ritkán találkozik az ember, de belül nagyon szomorú voltam, nagyon fájt, amit láttam.

Ezt hívják katartikus élménynek.

Embereket láttunk, akik betegen, testi és szellemi fogyatékkal, családtól elhagyottan élnek egy közösségben, s vannak emberek, akik nem munkaként, hanem valódi hivatásként, szent szolgálatként foglalkoznak velük. (Sok ilyen türelmes, önzetlen emberre lenne szükség ebben az önző, káromkodó, rohanó, durva világban.)

Ha többször szembesülnénk azzal, hogy amit mi természetesnek tartunk; egészség, család, otthon, anyagi biztonság, sokak számára szinte elképzelhetetlen dolog, talán kicsit boldogabbak lennénk.

Ha jobban tudnánk értékelni az élet apró örömeit, azt, amink van, talán egy kicsit elégedettebbek lennénk.

Azt mondják, a 21. század gyermeke számára az úgy nevezett civilizált világban a technika, a hírnév, az anyagiak, a tárgyak a fontosak, boldogtalan, ha nem a legújabb mobiltelefonon cseveghet, ha a ruhája nem trendi, ha nem mehet minden hétvégén bulizni, ha a szülei néha azt mondják neki:”Nem!” 

Amikor azon a csütörtök délutánon kiléptünk a szekszárdi Hétszínvilág Otthon kapuján, a velünk együtt lévő gyerekek hallgatása, tekintete elárulta, ez után egy kicsit másként látják a világot, egy kicsit felnőttebbek, megértőbbek, toleránsabbak lesznek. Ezt hívják katarzisnak.

Utóirat: a katarzis olyan összetett lelki folyamat, amely során a megrendülés tisztábbá, jobbá tehet bennünket (Arisztotelész nyomán szabadon)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.